Boldog idők?

Csősz Irma tanító néni írta 1994-ben: „Nincs olyan ház Disznajón, ahova ne vinne havonta pénzt a postás. Az 1065 személyből az állami nyugdíjasok 470-et tesznek ki, téesz-nyugdíjas 161 személy, munkanélküli segélyt kap 161. Hétéves korig 180 gyermeknek jár a juttatás. Banc Post gyermeksegélyben 87-en részesülnek. Havonta 40-45 millió lejt oszt ki a postás a faluban. Május folyamán 46 millió volt az összeg.”  (Akkor ilyen nagy summák ütötték a nép markát, egyesek máig sem szoktak le a „milliós” számolásról…)

„A derék tisztviselő neve Zsigmond Miklós, mindenki kedveli. Nem csupán a pénzért várják, hanem a napi olvasnivalóért is. Előre „bekonferálja”, ha valami szenzáció van a lapokban. Ehhez a magunk részéről csak annyit, hogy bárcsak minden település ilyen postással dicsekedhetne. Ami mégis „kijózanít”, az a fura tény, hogy itt, a huszadik század utolsó évtizedében, a kábeltévé és a műholdas tévé korában, a szombati lapot csak kedden kapja meg a tisztelt előfizető, még a megyeszékhelyen is. Ezzel a posta önmagának is rúg gólt, nemcsak azoknak, akik az újságot írják, hiszen emiatt a városi olvasók inkább a standok felé tájékozódnak, lapkihordóik pedig szintén várhatják majd a… munkanélküli segélyt hozó pénzespostást.”

A nyomtatott sajtó sorvadását nagy mértékben siettette a folyamatosan bérlőt, gazdát meg miegymást váltogató állami posta rendszertelen működése is… Az öngólt pedig a kaotikus, hebehurgya kormányzás rúgta… az ország kapujába.