Bölöni DomokosKosztolányi Dezső egy helyütt a túlzottan, már-már bántóan szerény emberről elmélkedik. Példának idézi ismerősét, aki a cicomátlanság, a puritán jelenlét tökéletes megtestesülése. Aki már gyermek korában is szerény volt. Aztán a szerénység évről-évre növekedett, gyarapodott benne.
Hogy úgy fejezzem ki magam – mondja a jeles író –, szerénysége azóta megizmosodott. Izmos szerénysége van.
A legszerényebb virág sem viheti túlzásba a dolgot. Ha a kedves, igénytelen ibolya törzsökössé, terebélyessé válik, és úgy erőlteti a világra szerénységét, hogy fenyegetően zúg, mint viharban az erős tölgy. Már-már reánk zuhan, illata pedig mindent betölt, bejárja a lakást, átitat bútort, ruhát –, nem enged lélegezni sem.
Az ilyen szerénység biztosabban öl, mint a fojtógáz.
Kevés rá az esélyünk, folytatja az író, hogy visszahozzuk az ilyen személyt a mindennapok valóságába. „Próbáltam én már mindent ezzel a szerencsétlennel. Eredménytelenül. Múltkor bemutattam egy társaságnak. Mosolyogva jegyezte meg, hogy fölösleges közölnöm a nevét, mert az teljesen ismeretlen, megismerni pedig igazán senkinek sem érdemes. Erre én (az ő bevált módszerét követve) szavába öltöttem szavam, s egy orv mellékmondatban kifejtettem, vendégeimnek a füle hallatára, hogy tényleg szürke és ostoba tökfilkó; de azért talán legyenek iránta némi elnézéssel.
Ez végre hatott. Azóta gyógyultnak tekinthető.
A szerény embereket úgy kell kigyógyítani nyavalyájukból, mint a pimaszokat: egy pofonnal.
Nos, ezt csekély kilencven éve vetette papírra a vasárnapi tárcák ihletett szerzője. És hát, jaj, azóta akkorát változott a világ, hogy manapság aknakeresővel sem találnánk olyan balekot, akit a fönti recept szerint istenesen gatyába lehetne rázni. Hogy menten kigyógyuljon kényszeres visszafogottságából.
Apropó. Tiszta véletlenül: nem tetszenek ismerni valaki igazán szerény embert?!…
(fotó: vasarnap.com)
