Erdély a veszteséglistán?

A második strófa vége kiverte a biztosítékot. A székely himnusz második versszakának utolsó sorától már újból magasra szökött a külügyminisztérium vérnyomása. A honi külügyéreké, akiknek, hogy a rím teljes legyen, ismerete gyér magyarságtudományból. Holott látott már élő székelyt és magyart, ha nem máshol, Bukarestben az utcán, főiskolán, kórházban, közlekedni, minisztériumban tisztviselőként. Vett valamit a tengerparton árusító székelyektől.

Hogy miért lett ideges a külügybuzgó? Mert beidegződött nála, hogy a székelység az, amit tagadni kell, annak ellenére, hogy legalább két város is viseli Erdélyben településnevében a Secuiesc melléknevet. És még néhány kisebb település. Ezek együtt mégsem alkothatják a Székelyföldet, mert olyan nincs. Nem szereti, ha imába foglalják országának egy részét. Erdélyt, amelyért az Isten közbenjárását kérik a magyarok, hogy el ne vesszen. Avagy ne veszejtse el. Kicsoda? Történelem, árvíz, népvándorlás, demográfiai roham, nyelvtörlés, hamistudat vagy átépítés, átszervezés?

A néhány éve lezajlott nagyobb kísérlet, az ún. régio-vita során elismerték a felek, hogy erősen meggyengült az Erdély-tudat az Erdélyt-lakókban, románokban főleg, de a honi magyar sem mentes e tünettől. A németek inkább Németországból zengik a maguk székely himnuszát, a Siebenbürgenlied-et. Ők már elmentek. S ez tényleg veszteség.

A lemorzsolódás ugyanúgy természetes velejárója a hosszas színeváltozásnak, a másnyelvűségnek és a történelmi tények meghamisításának és elhalványulásának. A helyi vonzerő gyengül, a demokrácia fellazította a görcsös helyben maradni akarást, kinyíltak a határok, olcsó volt még tegnap is a fapados repülőjegy. Összezsugorodtak a munkaalkalmak, kevesbedtek a munkahelyek, csökkent a szociális biztonság. Ki többen mennek, mint akik bejönnének.

Kérdés tehát, hogy elveszett Erdély és mi a veszett fejsze nyeléért imádkozunk már? Hogy a himnusz sorai csupán szelíd óhajt fejeznek ki, irreális vágyat, de belül mindenki tisztában van vele, hogy a dolog felett harangoztak már?

Itt csupán a saját és környezetem vélekedésére vagyok utalva. Másutt sok lelket learatott az uralkodó kultúra és jobb élet reménye, az iskolaváltás, a romanizáció, az asszimiláció, a nyelvvesztés- és váltás. De ebben a városban, ahol élek/élünk és ahol volt egy barátsági nagyhepaj 1990 márciusában és azóta is vannak mélyhűtött, fagyott pontok és szakaszok az etnikumközi kapcsolatokban, nos itt nem veszett el minden, de mondhatnám – semmi. Imával vagy ima nélkül, kinek miként futja erejéből, hitéből és energiájából, mi továbbra is hiszünk Erdély sajátos lelkében, teremtettségében, habitusában, természetes életrevalóságában, munkaetikájában. Feleberáti szeretetének élő erejében. Hiszünk abban, hogy csakis az alkotásokkal lehet továbbéltetni azt, ami Erdélyben mindig jó volt és nemes, ami szép volt és erős, amit el tudtak mondani az alkotók, az írók, festők, zeneszerzők, népművészet és építészet. Útépítők, havasjárók, messzetekintők. Minket sokszor értek külső hatások, mindig, vagy nagyobbrészt fel tudtuk dolgozni és akkor mentek rosszul a dolgok, amikor gettót akartunk magunk köré épííteni és elszigetelődni. Amikor a külső erők megpróbáltak letéríteni a kapcsolattartásról, a sokszínűségről, és megtagadták gondolkodásmódok egymásmellettiségétől a létezés, működés jogát. A vélemények cseréjét. A szellemi anyagcserét.

Azok számára veszett el Erdély, akik így vagy úgy lemondtak róla, kiváltak, elköltöztek, megtagadták, letagadták transilvanizmusukat, és világfiak lettek a kietlenségben. (Kietlen annyit tesz, aki nem tudja már, hogy ő kicsoda.) Ne bánkódjunk utánuk. És gondoljunk arra, hogy nyelvünk, irodalmunk, munkánk menedék, a jövő csakis erre épül. Vannak akik itt kívánnak megtelepedni. Sokan tanulják meg mindhárom nyelvet. Vannak hidak, kapcsolódások, közös tervek, és sikeres vegyesházasságok, ahol egyik fél sem hódítja utódja lelkét, tudatát, nézi le kultúráját, dobja ki másnyelvű könyveit.

A külügy pedig mutasson több empátiát. Hiszen azért Erdély még jelent valamit 103 év után is, Nagyváradtól Nyugatra és Keletre egyaránt. Még mindig vonzerőt gyakorol. Például egy-egy angol királynak, aki vágtat fakó lován, hadd lám, úgy mond, mennyit ér a transzilván tartomány.

Dixi et salvavi animam meam.

Fotó: Wikipédia