Azt hiszem, gyermekkoromban, valamikor az 1950-es években vettem részt utoljára húsvéti körmeneten. Parajdon történt, ott még rendszeresen jártam templomba, és még mély kíváncsisággal vegyes borzongással elmélkedtem gyermeki eszemmel a keresztre feszítésen és a feltámadáson. Aztán nagyapám 1958-as halála után, amikor eladták szüleim a nagyiék házát, végképp városlakókká és félig- meddig ateistákká váltunk. Apácskám vásárhelyi munkáscsaládjában a vasutasok, ácsok, bőrgyári alkalmazottak nemigen foglalkoztak istenes dolgokkal, viszont Parajdról elszármazott Anyácskám – amíg a kor végképp nem kényszerítette a négy fal közé, vasárnaponként a segítségemmel eljárt misét hallgatni a minoriták Köteles utcai templomába. Türelemmel végigvártam a szertartást, az ostyaosztást, Anya a mise alatt néha pityergett, de nyilvánvalóan befelé, a saját gondolatai felé révedt, hiszen élete utolsó éveiben erősen nagyot hallott…
Hogy jómagam mikor tévelyedtem el, mikor kopott le végérvényesen rólam a vallásos gúnya, azt nem tudnám sem évekhez, sem napokhoz, se eseményekhez kötni. Talán oroszlánrésze volt benne apai nagymamámnak, Amáliának, aki egyáltalán nem volt vallásos, viszont minden rokonom közül a legközelebb állt a szívemhez. Az iskolának is komoly szerepe lehetett elvilágiasodásomban, viszont egyetlen családi vagy iskolai rossz szóra sem emlékszem, amivel rokonaim, tanítóim, tanáraim a vallásos hitet ócsárolták, ellenezték volna. Csak hát a kor szelleme körülvett, mint a szaharai por mostanában a környezetünket…Lettem, maradtam tehát ateista, az én külön bejáratú világképemmel, hitemmel, aggodalmaimmal, világias ünnepeimmel. Mert az ünnepek minden körülmények között megmaradtak: a karácsony, a húsvét a pünkösd…Családi és baráti összejövetelek gyanánt egészen végleges magamra maradásomig lélekmelegítő eseményként ragyogtak életem egén. Ma már nincs értelme az ünnepvárásnak.. Magányosan az ünnepek meghitt varázsának a megélése helyett inkább karcol, sebez a mások meleg összejöveteleinek az elképzelése…
Próbálom visszafelé pörgetni az idő kerekét, felidézve a 17 Bukarestben töltött évem húsvétjait, majd a hazaköltözésünk után eltelt 35 esztendőnek a tavaszi ünnepnapjait, azok hangulatát. A nagyjából hitehagyott családunkban a húsvét elengedhetetlen mozzanatai a locsolás, a báránysütés, a piros tojás festés, a nagytakarítás maradtak. Bukarestben annakidején, az 1970-80-as években sok magyar élt. Csakhogy egyes magyar ismerősöktől sok kilométernyi távolságra laktunk. A kollégák gyakorta a munkahelyeken locsoltak. Szerencsére Forróék, Szilágyiék, e legközelebbi barátaink a közelünkben éltek, tehát kihagyhatatlan esemény volt, hogy a két fiunk édesapjukkal tiszteletét tette náluk, és másoknál is, akik elérhető távolságra laktak. Itthon, Vásárhelyen, hazatérésünk után, pár évig még abban a korban voltak a legények, hogy nem restelltek apjukkal együtt locsolkodni. De az évek elszálltak, és a srácok immár szerteszét libbentek a kedvenc kislányok lakásai felé, majd végképp elmaradt a tojásgyűjtés, locsolóvers tanulás, kevés aprópénz gyűjtés. Emlékszem, ezek a bankócskák voltak első bevételeik, kisebbik csemeténk hetekig őrizgette a piculákat asztalfiókjában.
Szóval nyugodtan lehet rám követ vetni elvilágiasodott voltom miatt, viszont jó kérdés, hogy mennyiben vagyok jómagam hibás abban, hogy nem tudom elképzelni a feltámadást, nem vagyok képes hinni a csodában. Bár tudnék! Ami megmaradt máig a húsvéti életérzéséből az annak a biztos tudata, hogy egy olyan közösséghez tartozom, amelynek sokat jelent ez az ünnep, akárcsak a karácsony, a pünkösd és a többi valláshoz köthető esemény. Kívánok hát mindannyiótoknak békés, áldott húsvétot! Ide se figyeljetek! Ne törődjetek az én kiürült lelkemmel…
Úgy tűnik, idén húsvétkor nem leszek egyedül. A jó társaságban talán most mégis megérint majd holmi profán feltámadás ígéretének a fuvallata.
Antal Erika
Ötvös József
