Bölöni DomokosMikszáth Kálmán karcolata, A korlátfa (1886) így indul: „Tegyük fel, hogy valamely országúton elromlik egy hídon a korlátfa. Mert ha nem tesszük is fel, elromlik.”
Na most, tegyük fel, hogy az ember a 21. században váratlanul pénzmaghoz jut, de nem szeretné, ha más is részesülne az összegből. Mert ha nem tesszük is fel, néha valóban kezére játszik a szerencse. Én például megírtam egy szívhez szóló projektet, s úgy megsajnálták az ipsét, hogy mindjárt jelentős összeghez jutott, hálából pedig kaptam tőle egy vadonatúj ötszázas bankót.
Ez én aranytartalékom, határozom el. De csélcsap létemre miként őrizhetném meg?
Emlékszem halványan egy Bajor Andor-sztorira, melynek szereplője a könyveit használja pénzszekrényként. Rendre kisebb összegeket helyez kopott, színehagyott borítékokba, és a régi, poros kötetek lapjai között tárolja. Pontos listát készít, megjelölve az összeget és lelőhelyét. „Honoré de Balzac: Elveszett illúziók, 225 lej, 134. old.”
Mikor kedve kerekedik, csak felüti a jelzett helyen, kiemeli a borítékot, és fütyül a világra.
Hoppá, a módszer zseniális. Az ötszázasomnak ilyen óvóhelyre van szüksége.
Máris azon agyalok, miként vitelezem ki a tervet. Ott vannak például az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár vaskos kötetei. Kikoplalt sorozat, rajtam kívül soha senki nem nyitotta ki, de azon a nyáron, mikor az elsőt (A–C) megvettük, úgy olvastam végig, mint valami izgalmas regényt. (Mióta föllelhető a világhálón, már nem kell kinyitnom.)
Üdítő szállás az ötszázasomnak.
Ekkor azonban eszembe jut a történet második része: a titkos lelőhelyet váratlanul felfedezi a feleség, persze nem olvasás közben, hanem férje fiókjában kutakodva, nem tudni, hogy merő tudásvágyból-e, és rábukkan az adósok jegyzékére. A számonkérés lehangoló.
– Mióta tartozol, te, fiacskám annak a bizonyos Balzacnak 225 lejjel?… És mikor adtál háromszáz lejt Viktor Hugónak?… És hát mivel érdemelte ki Verne Gyula úr azt a négyszázötven lejt, amit még be is karikáztál?!…
Számomra a nemulass itt véget is ér. Mert amilyen balek vagyok, a világszép ötszázlejesemet hasonlóan dugnám el. A könyv pedig alighanem Vszevolod Visnyevszkij Optimista tragédiája volna.
*
Mikszáthra gondolva elsóhajtom, hogy volt egy kis pénzmagom, de már nincs, mert a gyorsan fogyó anyagok közé tartozik, akár az országúti korlátfa.
Nem töprengek tovább egy milicentet sem. Összegyűröm a fránya bankót, és meg sem állok vele a Kábelkorcsomáig.
Mi legyen a napi „feladványom”. Aki egyből kitalálja, az mindig Nagy Pali bácsi.
Ajándéka: egy palack szürkebarát.
A szerzőt és írását kell megnevezni.
Sütő András 1959-ben írt karcolata, a Karikás költekezik utolsó mondatában a derék kollektivista büszkén pultra vágja a vadonatúj százast, első keresetét, és így szól a boltoshoz:
– Főnök úr! Öt szál nácionál cigarettát! –, de ne legyen benne fináncláb, hallja, mert új pénzzel fizetek…
(Most kapok észbe, hogy mikor ez történt, még nem is dobták piacra az ötszázasokat… Hm, mennyire sajnálom.)
