Mi hiányzik a faluból?

7. Fonó

Ezt a hagyományos téli falusi asszonymunkát a magyar néprajz is jól ismeri, körülírja idejét, tartozékait, fontosságát, sőt hanyatlásának, majd lassú eltűnésének magyarázatát is. Ebből a szakleírásból tudtam meg én is, hogy legtöbb helyen farsangfarkáig tartott a közös fonó ideje. Mindezt azért is írtam le, mert olyan jó érzés ízlelgetni ezt a régi magyar szót: farsangfarka, amit már elég rég nem hallottam, pedig egykor szokás- és munka meghatározó időpont volt a falusi életben. A néprajzi leírásokból elevenítődött fel a fonó eszközeinek még el nem felejtett néhány kifejezése is: guzsaly, ami ott lapul szülőházam padlásán, az orsó, amiről az unokám már megkérdezte: apó, ez mi? Sőt, a guzsaly mellett ott látható a motolla is a padláson, amit az orsóval együtt be kellett mutatnom az utánam következő második nemzedéknek, pedig a fonó kudarcaival és sikereivel, kísértéseivel és fontosságával három-négy évszázadon át része volt az erdélyi falusi élet téli tevékenységének. Ugyancsak a szakleírásból tudtam meg, hogy ennek a kendert fonó közösségi falusi munkának megvolt a kísértése is, amikor a fiatalság túlzásba vitte a „fajtalan, buja énekeket”.  Ezért az egyházi törvénykezés foglalkozott is ezzel, és nagyon távoli elődöm, M. Csulyak István esperes az 1630-as években azt írta: „a fonó nem egyéb, mint a latorságnak hajléka”.

Én nem így emlékszem vissza a hatvan évvel ezelőtt megélt falusi tevékenységre. Az utcából esténként négy-öt fiatal vagy idősebb asszony összeült – sorra véve – a házaknál, és pár órát együtt beszélgetve fonták a szövésnél felhasznált kendert vagy gyapjút. Arra emlékszem, amikor nem nálunk volt a fonó, édesanyám a kenderrel felszerelt guzsaly mellett hóna alatt pár darab tűzifát is vitt magával, mert olyan háznál, ahol nagyobb volt a család, már nem fértek el a lakószobában, és akkor melegíteni kellett téli estén a másik szobában is. Én meg nagyon vártam, hogy hozzánk érkezzen a fonó, mert akkor volt főtt kukorica, amit nagyon szerettem és édesapám, mint a ház gazdája, hangosan olvasott egy szerelmes regényből. Hiába keresem az akkor nagyon kedvelt regény, bestseller íróját vagy címét, csak arra emlékszem, hogy a szerelmes lány neve Genovéva volt, mert én akkor hallottam ezt a nevet először, meg arra is emlékszem, ahogy könnyes szemmel hallgatták a fonó asszonyok, s elváláskor így kérték édesapámat: „Jóska, csak akkor folytasd tovább Genovéva történetét, mikor mi újból itt fonunk!”