Barcelonai liba

Persze a fotón több liba van, mégpedig rendkívül oda nem illő módon egy igen patinás, barcelonai katedrális udvarában lődörögtek, amikor drága párommal meg egy népes kirándulócsoporttal együtt ott jártunk… De én csak most csak egyetlen egy kommunista relikviáról, egy szőkére festett, magyar idegenvezető ,,libáról” fogok itt papolni.

Bevezetőben hadd valljam be töredelmesen, hogy nagyon kedvelem a magyar könnyűzenét. (Viszont a Holdfény szonátát sem vetem meg.) Iskolás koromban, vagy inkább kisiskolás koromban naponta rohantam haza a Bolyaiból, most is hallom, ahogy zakatolva vitustáncot jár hátamon az iskolatáska, mert muszáj volt hallgatnom a déli kedvenc slágerműsort…ha megfeszülök, sem jut eszembe a címe. Később potom 17 évre Bukarest kellős közepébe repített a sors, ahol a ,,foajévérdén” kívül csak maximum Stela Enachet, Bogardot, Pislarut és társaikat hallgathattam, ha akartam, a magyar rádióadók jele ugyanis nem tudott átfurakodni a Kárpátokon, tehát komoly slágeréhségben szenvedtem, amikor a forradalom előestéjén hazaköltözhettünk férjemmel és csemetéinkkel. Mostanában internet rádiókészülékem segítségével valami kétszáz adót hallgathatnék “hájtek”‘ minőségben, de nem teszem, hanem a Petőfi rádió a mindennapjaim kísérőzöreje, éspedig azért, mert csak igen mérsékelten politizál. Onnan aztán ömlik éjjel nappal  a ruzsamagdi-neoton-elgété-azahriah-majka-caramel-szandi stb. egyveleg. Szeretem na… Kikapcsol. A sláger-sokaságból most éppen az a dal jutott eszembe, hogy azt mondja: ,,Színezd újra, színezd újra, életed ha megfakulna!”

Az utóbb esztendőkben az életem alaposan megfakult, sőt elfeketült, de próbálok tenni érte, hogy a múltból visszalopjam a párommal leélt ötven csodálatos esztendő színeit, hangulatait örömeit. Ezek közé persze jócskán vegyült üröm is.

Történt, hogy valamikor, a 2010-es évek közepén már annyira vágytunk arra, hogy lássuk a Sagrada Familiát, hogy kinéztem egy Budapestről induló, egyhetes buszos kirándulást, az OTP-n keresztül átutaltuk az útiköltséget, és elindultunk. Az első meglepetés az utazás előtt pár nappal ért, amikor imélben közölték, hogy a Pestről induló gépen nem jutott nekünk, erdélyieknek hely, tehát ránduljunk át Bécsbe, onnan majd az osztrák legiszolgálat átrepít minket Barcelonába. Most itt hadd ne részletezzem a közbeeső bonyodalmakat, tény hogy csodák csodája, egyszer csak ott voltunk a magyarországi csoport kellős közepén, és kitárt szívvel, ölelő karokkal próbáltuk keblünkre vonni azt a hölgyeményt, aki egy héten keresztül mintegy pótanyánkként felelősséget vállal majd értünk, és – reméltük – megmutat nekünk majdnem mindent, amit a pazar, világhírű városban érdemes megcsodálni. Ám a kb. 50 pluszos, platina szőke hölgy nem volt sem ölelkezős, sem jajdemeghatott kedvében. Egy helyi, bérelt buszba zsúfolódtunk, és… irány a Sagrada Familia! Ez az! Lelkendeztünk, de az első feketeleves mindjárt az elején a nyakunkba zúdult. A hölgy (akinek a nevét nagyon gyorsan elfelejtettem) a szuperkatedrálishoz érkezésünkkor kijelentette: természetesen a templomot csak kívülről nézhetjük meg, arról szó sem lehet, hogy végigszenvedjük azt a hosszú sorban állást, ami ránk várna, ha kíváncsiskodnánk.. És nem használt semmilyen érv. Mármint hogy ,,De azért jöttünk, hogy lássuk ezt a csodát!”, meg hogy ,,De még csak délután 4 óra van, mi szívesen kivárjuk a sorunkat”… A hölgy nem adta be a derekát, és megvolt a verdiktum: mivel a szervezők Barcelonában nem találtak szállást, egy a várostól 40 kilométerre lévő településen lesz a bázisunk, tehát oda kell súrgősen utaznunk, hogy elfoglaljuk a helyünket, nehogy anélkül maradjunk! A 8 emeletes szállodáról kiderült, hogy kizárólag orosz vendégeknek van fenntartva, kivéve a mi magyar csoportunkat. Hadd ne részletezzem a következő napokban minket körülvevő alapzajt, liftmodort stb. Igaz: a kaja igen bőséges volt, ami meg is látszott a tenyeres-talpas Matrojskákon.

Utólag nem tudom feleleveníteni, mikor, honnan, kitől tudtuk meg, hogy idegenvezetőnk már a kommunizmus idején is Barcelonában tartózkodott, a magyar követség alkalmazottja volt, és ez az előélet jócskán meglátszott a modorán, a kommentárjaiban fel-felbukkantak a korábban jól bevett szófordulatok, a nyugatellenes attitűd csak úgy sütött a mondataiból.

Az utolsó előtti napon a fenomenális Montserrat kolostorba vitt az utunk. Még azelőtt, a harmadik napon a hölgyemény kijelentette: nem hajózunk végig a Costa Brava part mentén, habár ez az út benne volt a korábban nekünk kipostázott programban, mert… nem fogják elhinni: ,,Fúj a szél!” Kinéztünk aznap reggel az ablakon, hétágra sütött a nap, és szelíd, mérsékelt szellő borzolta a habokat meg a mi kedélyünket.

Szóval Montserrat… Odabuszoztunk, megcsodáltuk, és délután 5-kor kellett jelentkeznünk a busznál, hogy visszautazzunk a szálláshelyünkre. Mintegy 45-50, jobbára középkorú hölgyből és férfiból állt a csoportunk, no meg egy 20-25 éves, holt szerelmes ifjú párból, akik 5 órakor nem jelentek meg a busz mellett. Idegenvezetőnk kijelentette, hogy 15 percnyi várakozás után a fiatal pár nélkül indulunk vissza. Persze mi többiek nevetgéltünk, ejnybejnyéztünk, nem vettük komolyan a fenyegetőzést. Viszont 15 perc után a katonás stílusú hölgy mindenkit beparancsolt a buszba, és ráförmedt a katalán sofőrre: indulás!: Ekkor már mindenki nagyon ideges lett, egyszerre beszéltünk mindahányan, és félő volt, hogy tettlegességig fajul a dolog, azaz hogy szépen megkopasztjuk a hirtelenszőke asszonyságot. Sok kilométer megtétele és némi ordibálás után a sofőr lefékezett, mert egyes idős urak már a kormány felé kapkodtak, tehát az életveszély ott ólálkodott a sofőrfülkében. Sok időbe telt, míg visszafordultunk. Nem tudom, más mit érzett, de az én gyomrom vitustáncot járt. Párom, aki a világ legbékésebb embere volt, halálsápadtan várta a fejleményeket. Miután szó szerint csihipuhival fenyegették a férfiak az idegenvezetőt, a hölgy vissza vezényelte a buszt a kolostorhoz. A két fiatal előbb gyámoltalanul, nyakát behúzva felszállt a buszra, de aztán elszabadult a pokol. A jóképű, szőke fiatalember válogatott káromkodásokba fojtotta dühét, a másfél órás várakozás idején összecsomósodott aggodalmát. Mi többiek a szőke hölgynek ünnepélyesen megígértük, hogy hazaérkezvén, azonnal kollektiv és magánleveleket menesztünk az utazási irodának, azaz tisztességesen megfúrjuk őt. Ezt később meg is tettük, a negativ élmény jó kis közösséggé kovácsolt össze bennünk. És azzal maradtunk. Mármint a panasszal, és az ígérettel, hogy majd kivizsgálják az ügyet. Azóta semmi. A bocsánatkérésnek nyomát sem tapasztaltuk.

Még két mozzanat: a fiatalok a drótkötélpálya segítségével felcaplattak a kolostor közelében lévő hegyre, a szerkezet  meghibásodott, ezért késtek el a találkáról.  A híres barcelonai Gaudi-házak közül egybe sem mehettünk be, mert az idegenvezető szerint ,,nem volt rá idő a programban”.

Nos amikor éppen a szürke homály telepszik rá magányos mindennapjaimra, kinyitom a laptopomat, és elkezdek navigálni a több száz fotó között, melyek külföldi utainkon készültek. Most éppen a barcelonai libák kerültek elő. Ezekkel színeztem újra perceimet. Talán nem is libának kellene titulálnom a hirtelenszőke, modortalan hölgyet, hanem tehénnek? Nem teszem, mert én egy úrinő vagyok! 🙂

Utóirat:
Nini! Megvan a katedrális udvarán sétáló libák története is:
,,A barcelonai katedrális kertjében, tizenhárom különleges liba él. Ezek a libák nemcsak aranyosak, hanem fontos szerepük is van! A tizenhárom liba emlékeztet bennünket Szent Eulália történetére, aki Barcelona védőszentje. Szent Eulália, egy 13 éves keresztény lány volt, aki követelte a vallás elfogadását és kiállt a keresztények üldözése ellen. Tettei miatt mártírhalált halt. A libák gondoskodnak arról, hogy minden látogató emlékezzen Szent Eulália bátorságára és hősiességére.” Rémlik, hogy ezt egyszer már megvitattuk valakivel a facebook keretei között, de nem baj. Most is itt van a helye és ideje. Nem?