A régi karácsonyok mégis másak

A régi karácsonyok mégis másabbak voltak. Nemcsak hófödte mezőségi dombok nyugtató csöndjéért vagy a gyermekkor megszépült emlékvilágáéért. Lényegesen sokkal több volt az élőszóban elhangzó karácsonyi kántáló ének, mozgalmasabb volt a családok, Istvánok, komák jövés-menése és egymás köszöntése. Három napig ünnepbe forrott szülőfalum, Póka. Ott esett meg a következő történet éppen akkor, amikor én tízéves voltam. Ezt az évet, l962-t a történelemkönyvek is feljegyezték, nem igazán érettem, hanem akkor fejeződött be a mi falunkban a mezőgazdaság szocialista átalakítása, magyarán: elvették tőlünk a földet és háziállatokat.

Édesapám azon a télen tüdőbetegként Tölgyesen gyógyulgatott a szanatóriumban, onnan küldözgette haza kézírásos leveleit. Akkor még így közlekedtek az ünnepi köszöntések is. Egy őszi levélben küldte el nekem, egyetlen fiának, Arany János Fiamnak című versét, amit egy betegtársa diktált le neki.

November utolsó szombati vallásóráján szokták kiosztani a gyerekek karácsonyi verseit, ami az akkori Mezőség széli református falu egyik legjelentősebb eseménye volt, legalábbis számunkra. Amikor rám került a sor, így szóltam: nekem már van egy versem, édesapám küldte, s azt szeretném elmondani. Amint az akkori lelkipásztornak megmutattam a levél-verset, így szólt: ez valóban szép vers, de egyáltalán nem karácsonyi. Én viszont nagyon ragaszkodtam az apai küldeményhez, így szavaltam 1962 karácsonyán Pókában Arany János költeményét.

Amikor az ünnepi karácsonyfa alatt az első szakasz refrénjéhez értem, és büszke gyermeki hangon zúgtam:

Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem,

édesanyám és nagyanyám már rendesen sírtak a templompadokban, s mire a hétszakaszos vers végére értem, már minden asszony zokogott, én pedig úgy éreztem, ez a siker megérte.

Évek teltek el, s lassan rájöttem, beteg édesapámat nagyanyám és édesanyám siratta, a többi pókai asszony az akkor elvett ősi földeket és állatokat siratták, de nekem az a karácsony mégis feledhetetlenül szép volt..