Gyermekkori karácsony

Miért van az, hogy a karácsonyi vallomások többsége a gyermekkori karácsonyokról szólnak. Lehet az idősebb, vagy fiatalabb emlékező, a gyermekkor vissza köszön akár falusi, akár városi otthont is idéz. Az emlékek nagy telekről, csikorgó, havas utakról szólnak ami úgy érezzük, hogy része a karácsonynak. Egy pillanatra sem jut eszünkbe az, hogy vannak olyan országok, ahol a keresztények karácsonykor soha nem láttak havat, nem volt fehér a világ. Nekünk, itt Erdélyben, az a természetes, hogy gyermekeink a Betlehemes játékban báránybőr sapkában és bundában szerepelnek. Oly kedves ez számunkra.

E kis emlékező írásban most én is haza megyek a Kis-Homoród mentére, Homoródalmásra. Ahol a szülői házam van, a falu vége felé, Almás pataka mellett, két utca találkozik. Otthonunkkal szemben van a fenyves, Szármány. Onnan hozta az angyal a karácsonyfát, vagy nem messze innen, egy másik fenyvesből. Általában a hó rá volt fagyva az élénk zöld ágakra, bátyám nadrágjára és csizmájára, mert utat kellett “törni” a méteres hóban, és azt nem csak a szoba melege, hanem a szülői szeretet is megolvasztotta.  Ne vádoljon senki engem most időskori nosztalgiázással és “az akkor volt” kézlegyintéssel. Az úgy, ahogy volt, úgy volt szép. Miért? Azért, amiért ma is szép a karácsony: a szülői és gyermeki szeretet találkozik. A Jézus születésének ünnepe örömmel tölti el az emberi szíveket. Emlékszem a hatvanas-hetvenes években, amikor még otthon voltam a szülői háznál, az első “házban”, a szekrény tetején voltak egész évben a karácsonyfa díszek: arany-és ezüst dió, félig égett gyertyák és az ágakra felcsiptethető gyertyatartók, a már sok helyen megsérült gömbök és a fehér-kék-piros színű cukorból készült szaloncukor. Nem kellett féltsék szüleink, hogy “leesszük” a fáról, mert már nem lehetett megenni. Éveken keresztül diszítették a fát. Vagy arra is emlékszem, hogy ha friss szaloncukrot lehetett kapni és azt is hozott az angyal, akkor napról napra, ha az ajtó kinyílott és egy kis húzat volt a házban, akkor a szaloncukrok milyen könnyen megmozdultak a fán. Bizony-bizony bátyámmal render megettük.

Szülőfalumban az angyal ünnep szombatján jött el a templomba. Azért ekkor, hogy az otthonokba is nyugodtan bekopogtathasson. A karácsonyfán csak gyertyák voltak, amik különös érzést fakasztottak, amikor leoltották a villanyt. Több száz gyermek bámulta lélegzetvisszatartva a karácsonyfát s amikor a papbácsi énekre szólított fel, a csilingelő, tiszta gyermeki ének hiszem, hogy eljutott a jó Istenhez, aki ezt a szép ünnepet adta a Jézus születésében. Hogy mi is lehetett akkor a csomagban, nem tudom. Az biztos, hogy volt alma és dió és azt is tudom, hogy nem a bevásárló központokból (hol voltak ezek akkor?), volt “kimérős” pár darab keksz… Nem volt fontos. Az a fontos, hogy ma is, 40 évi lelkészségem után is, hallom az egykori éneket:” Gyermekkorodra emlékszel-e még, volt egyszer rég, szép havas tél..”

Férj, édesapa, nagyapa (papó, ahogy Almáson mondják) is vagyok. Felnőttként is átéltem és átélem ezeket szép pillanatokat. Azt szeretném, abban reménykedem, hogy gyermekeink, unokáink is úgyanilyen szeretettel emlékezzenek a mai karácsonyokra, mert az angyali ajándékban ott találják az isteni-, jézusi-, szülői-, emberi szeretetet. Legyen hát “ Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!” Lk 2,14