Jön a gyermek!

Igazi, nagy diákszerelemmel kezdődött minden. De az a jó fajta szerelem volt, amely nem megakadályozta a tanulásban, hanem inkább serkentette őket. Misi érettségi előtt állott, Betti egy évvel kisebb volt. Már akkor eldöntötték, hogy mindketten Kolozsváron folytatják tanulmányaikat az egyetemen, így szerelmüket semmi nem tudja megakadályozni. A dal is azt mondja, hogy a szél a kis tüzeket eloltja, a nagyokat lángra lobbantja. Az ő életükben is egy év volt, amit nem tölthettek egymás mellett, de majd Betti is felkerült az egyetemre. Tudták, hogy nem az egyetemnek, hanem maguknak, illetve az életnek tanulnak. Jól kihasználták az időt, csak az igazán szabad perceket, órákat töltötték együtt. Már középiskolás korukban arról beszéltek, hogy szép pár lesznek. S mivel mindketten nagycsaládból származnak, ők is sok gyereket szeretnének házasságukból.

Misi hamarabb került Kolozsvárra, hamarabb is befejezte tanulmányait a Politechnikán, majd szülővárosában kapott munkahelyet. Betti egy év múlva végzett a Filológián, egy kis közbenjárással ő is a városának egyik jó nevű iskolájában helyezkedhetett el.

Végre ismét együtt lehettek, kezdhették, illetve folytathatták tovább a megkezdett életet. Mindkét szülőpár tudta és örült a viszonyuknak. Mert minden szülő örül, ha azt látja, gyermeke sorsa szépen alakul mind a tudományos, foglalkozásbeli, mind egyéni életében.

Kitűzték az esküvő időpontját. Mivel mindketten nagycsaládból származnak, sok vendéggel kellett számolniuk. Ezért választották a Fekete sast, a város legnagyobb vendéglőjét lakodalmuk színhelyének. A templomi esküvőt a Hajnal negyedi Szent Család templomban tartották.

Minden esküvő egyedi és felemelő, de az ő esküvőjükről sokáig úgy beszéltek, mint az „álomesküvő” vagy az „évtized esküvője”. Már fél évvel az esküvő előtt egyik kitelepült ismerősüktől megvették a város központjában található kertes házat, amelyet ízlésüknek megfelelően alakítottak át és szedtek rendbe. Igaz, nem tudták kifizetni egészen, de abban állapodtak meg, hogy két éven belül törlesztik az elmaradt részt. Ám a lakodalmi pénzből és még egy kis szülői segítséggel közvetlen a lakodalom után átutalták a pénzt ismerősüknek. Ennek fejében még a nászutazásról is lemondtak, hogy takarékoskodjanak. Aztán ha sajátjukban laknak, jövőben bepótolják a nászutat.

S ha már életükben minden ilyen szépen alakult, gondolták, hozzáfoghatnak dédelgetett álmuk megvalósításához, a nagycsalád megteremtéséhez. És hozzáfogtak. Hiába, nem jött a baba. Bízva bíztak, remélve reméltek, hogy előbb utóbb csak összejön és elindul a 3-4-5 gyereknek a születése. De nem jött. Orvosi kezelés, fürdő, Szováta, sok-sok tanácskérés, tanácsadás, egyéni és közös ima, mintha minden hiába lett volna. Mindig is vallásosak voltak, de most különösen rábízták magukat Isten gondviselésére. Minden ismerősüktől imát kértek a gyermekáldásért.

Gyorsan teltek a hetek, hónapok évek, de nem jött a baba. A nagycsaládban születtek a gyerekek, ők meglátogatták a gyerekeket, de minden alkalommal sírva mentek haza. Az utcán hosszan elnézték a gyerekeiket kocsiban sétáltató vagy már nagyobb gyerekekkel játszadozó szülőket és szomorúság költözött szívükbe. Nem, nem irigység, hanem a vágy saját gyerekük, gyerekeik után.

Volt a kezelés olyan, amilyen volt, mondtak az orvosok, amit mondtak, de lassan mindketten saját magukat kezdték vádolni, hogy ők az oka a gyermektelenségnek. Bármennyire szerették egymást, észrevették egymáson a nagy csalódást, de nem mondták ki, nem vádolták egymást. Felvonultak előttük a szentírás nagy, gyermektelen példái, akik Istenben bíztak és Isten teljesítette kérésüket: Ábrahám és Sára, Izsák és Ráchel, Elkána és Hanna, Zakariás és Erzsébet. De azok Isten igazai, ők pedig egyszerű halandó emberek.

Még a lelki atyával is többször beszélgettek a témáról, pillanatnyilag megnyugodtak, de utána visszatért a reménytelenség, kudarc élménye. S ami a legnagyobb összhang és szeretet mellett is foglalkoztatta nappal, az visszatért éjszaka. Egyik éjjel Betti arra ébredt fel, hogy valaki beszélget a hálószobában. Meglepődött, de hamar rájött, hogy a férje beszél álmában. Ilyeneket mondott: – Egész életemben arra vágytam, arra készültem, hogy nagy családom lesz… szeretem, nagyon szeretem, de nem tud megajándékozni egy gyerekkel… talán ő, vagy én vagyok az oka, nem tudom… nem bírom tovább, beleőrülök, mert így hiábavaló az életem… sem ő, sem én nem vagyok boldog, mit ér így az életem, az életünk…

Ennyit kivett a beszélgetésből, ami még egy ideig folytatódott, de a többit már nem értette. Ez is elég volt ahhoz, hogy megtudja, mit is érez igazán, mi foglalkoztatja férjét még álmában is. Az éjszaka hátralévő részében nem tudta lecsukni a szemét, nem jött álom a szemére. Tulajdonképpen azt mondta ki férje, amit ő maga is érez, ami őt is foglalkoztatja. Bár nagy szomorúság töltötte el, örült annak, hogy még mindig szereti a férje, amit igaz, az utóbbi időben egyre ritkábban hallott, de annál inkább érezte. Most ellenben kimondta akaratlanul is.

Amíg ott feküdt csendben az ágyon férje mellett, az ablakon bevilágított az égről a fényes telehold. Ez annyira elvonta figyelmét, hogy szinte elröppent az idő, amikor az ébresztőóra térítette vissza ábrándozásiból. Épp arról álmodozott, hogy férjével és öt gyermekével egy teleholdas éjszakán sétálnak az erdei tisztáson, a távolban pásztorkutyák ugatása hallatszik.

Nem említette férjének éjszakai beszélgetését. Minden ment a megszokott mederben. Szerették egymást, de tudták egymásról és saját magukról, hogy nem felhőtlen boldogságuk.

Egyik nap Betti már otthon volt, Misi hamarabb jött haza a munkából, mint szokott. A piac mellett látott egy elhanyagolt külsejű kicsi gyereket, aki virágot árult. Három csokor rózsa volt előtte, mindhárom csokorban öt szál rózsa. Gondolkodás nélkül megvette mindhárom csokrot a feleségének. Az öt szál rózsa pedig a tervezett öt gyereket jelképezte számára. Nagy gonddal igyekezett haza, hogy átadhassa a virágot feleségének. Meglepetésnek szánta. Óvatosan csukta be a kaput, szinte lábujjhegyen osont a lakásba, hogy érkezését felesége ne is vegye észre. A nappaliban a Duna tévé adása ment, a felesége a fotelben ült és telefonált. Nem vette észre, hogy a férje belépett az előszobába, zavartalanul folytatta a beszélgetést, férje pedig akaratlanul is hallgatta felesége szavait: – Igen. Már mindent kipróbáltunk az évek alatt… Még nem adtuk fel, de már kezdünk mindketten belefáradni, nem tudhatom, meddig bírjuk tovább… Persze, szeretjük egymást, azzal nincs gond, de mint sötét árnyék nehezedik ránk gyermektelenségünk. Már kezdünk bezsongani. Attól félek, elidegenedünk egymástól, aztán válás lesz a vége…

Nem bírta Misi tovább hallgatni feleségének beszélgetését. Olyan halkan, ahogy bejött, sarkon fordult és kiment az udvarra. Zavarában a virágokat letette az asztalra és ott is felejtette. Kiment az udvarra, szédült, forgott vele a világ, apró léptekkel sétálni kezdett a lakás és a kapu között. Nem is vette észre az idő múlását, akkor tért magához, amikor a felsége kijött a házból, kezében a három csokor rózsával.

Átölelték egymást. Nem jött ki szó ajkukon. A csend beszédesebb volt most mindenféle szónál. És ahogy ott álltak a ház előtt átölelkezve Betti érezte, amint valami az arcára cseppen. Aztán még néhányszor megismétlődött. Közben az ő könnyei is kicsordultak.

Lassan elengedték egymást, letörülték egymás könnyeit.

– Neked hoztam, egy árva kisgyerektől vásároltam, hármat, mert három az Isten igaza. És öt szál van mindenkiben, mert öt gyerekről álmodoztunk – mondta Misi feleségének.

– Istennél semmi sem lehetetlen, csak ne adjuk fel a reményt. Hátha csak próbára tesz minket is az Úr, mint Ábrahámot. Különben is Isten ajándéka a gyermek. Várjunk hát türelemmel. Annyi imádság – hisz barátaink, ismerőseink is imádkoznak értünk –, nem maradhat válasz nélkül – mondta Betti férjének. Különben is nem azt imádkozzuk naponta: Legyen meg a te akaratod?

Eltelt a nyár, megjött az ősz. November végén Misit kéthetes tapasztalatcserére küldte a vállalat Németországba két munkatársával. Betti otthon maradt, illetve rendszeresen bejárt az iskolába tanítani. Egy hét eltelt valahogy nagy nehezen. Furcsa közérzete lett. Nem kívánta az ételt, zavarni kezdték a szagok, ingerlékenyebb lett, mint korábban. Először azt gondolta, mindez a férje távolléte miatt van. Majd jött a gondolata, hogy menjen el a nőgyógyászához. Alapos kivizsgálás után az orvos arca ragyogni kezdett az örömtől. Mennyi ideje már ő maga is izgult a fiatal családdal, hogy teljesüljön vágyuk, és gyerekük lehessen.

– Betti, jól imádkoztatok, a vizsgálat azt igazolja, gyereket vársz – mondta örömmel az orvos.

– A gyermek…? – kérdezett rá, mintha nem jól hallotta volna, mit mondott az orvos. Nem akart hinni a fülének, pedig már évek óta várta ezt az örömhírt. Mert vannak dolgok, amelyeket nem elég csak egyszer hallani. Ezt ő is szerette volna még egyszer hallani: Jön a gyermek. Maga elé bámult, nem tudta feldolgozni az örömet, megeredtek könnyei, mint olyan sokszor az évek folyamán, de ezek a könnyek mintha nem sós, hanem édes könnyek lettek volna. Elővette telefonját, és azonnal írni kezdett: Jön gyermek. És elküldte férjének Németországa.

Nem telt bele egy perc, máris szólt a telefon. Ki más telefonált, mint a férje:

– Igazán, jön a gyermek?

– Igen, jön a gyermek, most vagyok az orvosnál… mondta elcsukló hangon és úgy kezdett zokogni, hogy nem tudott többet semmit mondani.

Az orvos átvette a telefont és ő folytatta a beszélgetést:

– Üdvözöllek, gratulálok, valóban jön gyerek. Körülbelül egy hónapos lehet.

Majd visszaadta a telefont Bettinek, aki közben magához tért és csak ennyit mondott férjének:

– Vigyázz magadra, várunk, gyere haza!

Kilépett az orvosától, könnyűnek érzete magát, mintha az angyalok szárnyat adtak volna neki, és már menet közben sms-ezni kezdett a szülőknek és barátainak: Jön a gyermek.

Majd felsóhajtott:

– Istenem, milyen hosszú volt az adventünk, de várakozásunk beteljesedett. Áldott légy érte jó Atyánk. S talán nem véletlen az sem, advent első hétköznapja van. És jön a Gyermek!