Lengyel ErikaNemrég a hőmérő pár napig mínuszos fokokat mutatott, az időjárás szerencsére ismét felengedett, éjszakánként sem panaszkodhatunk a pusztító hidegre, napközben pedig hét ágra süt a nap.
Ilyen szép hétvégét tudhatunk magunk mögött, amikor hiába fájt a torkom annyira, hogy alig tudtam nyelni, inkább a kinti tevékenység mellett döntöttem, vastag sállal ugyan jól bebugyolálva, de szinte sötétedésig kint töltöttem az időt. Igazi, eredeti D-vitaminos kezelésnek vetettem alá magam.
A kert nagyrészét a héten felszántották, ezért a szüleimmel olyan helyről takarítottuk be a maradék termést, ahová a traktor nem fért be. A múlt héten kikerült tehát a murok, minimális mennyiségű torma, mert az idén abból sem lett túl sok, 4-5 zellerrel büszkélkedhetünk ebben az esztendőben, de lett szépen karalábé és pár fej mini-káposzta, mert, úgy-e a szárazság miatt ezek sem erőltették meg magukat…
Ma lezárult a diószedési szezon, na ez az a terület, ahol igazán jó eredményt értünk el, zsákba kerültek és fent várják a diótörőt a pajta kakasűlőjén.
Kiástuk a kardvirág-, tubarózsa hagymákat és a dália gumókat, egy nagy festékes vedernyi szedődött ki, ezeket a pince sötétjében őrizgetünk karton dobozban tavaszig, amikor ismét ki kell ültetni, persze miután lezárul egy csere-bere akció szomszédok, ismerősök hasonló portékáival.
Megnézegettük a rózsákat is, de csak annyit metszettünk belőlük, amennyit mi és szomszédaink szaporítani akarunk, az igazi metszésre majd csak tavasszal kerül sor. A rózsa szaporítása amúgy nagyon egyszerű, a levágott tővet legalább 10 cm mélyre kell benyomni a földbe és két literes petpalacckal fedjük le a szárakat, hogy megvédjék a téli fagytól.
Ha már virágokról szóltam, nem tekinthetünk el a krizántémról sem, ennek van most a szezonja. Nálam csak éppen bimbóznak, – remélem nem fagynak le -, viszont a harasztkeréki virágkertészetbe toppanókat olyan színkavalkád fogadja, amit a legjobban csak a képek tudnak szemléltetni. Több ezer tő, különféle típúsú, színű krizántém készül elsősorban a temetőkbe, hiszen Voniga Laciék a november elsejei világításra készülnek már nyár óta. Lélekmelegítő látvány fogad a sok üvegházban, ha éppen nem vagyok a legjobb passzban át szoktam sétálni, megjárom magam a virágtengerben ami teljesen megváltoztatja a hangulatomat, természetesen pozitív irányba. Aki nem hiszi járjon utána, tényleg megéri kijönni és megcsodálni ezeket a gyönyörű virágokat.
De vissza a mi portánkra…. Hamar megpucoltuk a zöldségeket, anyja sós-ecetes-cukros lével eltette a szűkös torma termést és elkezdődött az év utolsó szabadtéri flekkenezése. Ilyenkor sokkal jobban esik, mint nyáron a kánikulában, a szüleimmel pedig annál inkább, mert mindenki hozzáadja szaktudását. Anyja pácolja a húst, apja rakja a tüzet, én bügyürgetem nagy szakértelemmel a miccset, szóval mindent beleadunk és még nem is szóltam a szüleim által készített kimondhatatlanul finom „beledobálos” savanyúságáról, ami feltette a pontot az i-re. Mi nem szoktunk körítést fogyasztani az ilyen ebédekhez, nem „rontjuk” el a parázson sütött hús ízét semmivel. Friss kenyér, mustár, savanyúság és a sör kíséri a sültet ilyenkor.
A kinti gazdálkodás erre az évre ezennel lezárult, marad még a fólia, de erről sokat nem mondanék, mert első éve, hogy van nekünk és nem tudom bemérni, hogy mi lesz a végeredmény. Egyelőre ott vannak a paradicsomok és paprikák, az elszórt salátamag kikelt, de ahogy mi szoktuk mondani, az idő mondja majd meg, hogy mi lesz majd a végeredmény.
