Szucher ErvinA nála lényegesen fiatalabb, „mindössze” 65-75 esztendős futballistákkal találkozott a hazalátogató, közel 88 éves Publik Antal, akiket verssel és jó tanácsokkal ajándékozott meg.
Egy többórásra kiterjedt délelőtti kávéra és koccintásra jöttek össze Marosvásárhely valamikori labdarúgó kiválóságai, akiket az egykori focista, későbbi edző, Publik Antal hívott össze. Az évtizedekkel ezelőtt Svédországba távozott, majd egy ideje Magyarországra telepedett szakemberre az ASA, az Electromureş, a Chimica, az Avântul és más Maros megyei csapatok, valamint a román válogatott valamikori játékosai voltak kíváncsiak. Annál is inkább, mivel a közel 88 éves „mentoruk” ezúttal is verssel, az 1950-es és ’60-es évekbeli történetekkel, illetve egy-egy jó tanáccsal ajándékozott meg. Az anyaországban és annak határain túl elismerésnek örvendő előadóművész ezúttal a Székely Miatyánk-at és Horváth István: Tornyot raktam című versét szavalta el a társaságnak. Publiknál csak Gierling György volt idősebb az asztalnál: míg a „fiatalok” nemrég rúgták el a hatvanötöt, hetvenet vagy a nyolcvanat, Gyuri bácsi a 97. életévénél tart – erőben, egészségben és teljes szellemi frissességben.
A labdarúgást nem sokkal a háború után, 1947-ben elkezdő és 1955-ben az A osztályban bemutatkozó Publik Antal többek közt az akkori etnikai viszonyokról is mesélt. Mint mondta, amikor először hívták be az ifi válogatottba, nem tudott románul, és tolmács segítségével értekezett az edzővel. A fordító szerepét a CCA-nál játszó, aradi születésű Jenei Imre, a Steaua és a román felnőtt válogatott későbbi sikeredzője vállalta. Társai Publikot rendszeresen bozgorozták, ő meg felháborodottan kérte edzője, Constantin Teaşcă segítségét. „Hát miként szólítsanak, ha egyszer bozgor vagy?!” – replikázta a fura megnyilvánulásairól elhíresült törpenövésű mester. „Vad székely vagyok, akiben hamar felforr a vér, így majdnem kidobtam a Casa Scânteii erkélyéről Teaşcăt. Botrány lett belőle, és csak azért nem küldtek haza, mert a következő meccsen két gólt rúgtam, és nélkülözhetetlen emberré váltam” – idézte fel a nem mindennapos perpatvart Anti bácsi. A sors aztán úgy hozta, hogy hamarosan megtanulta az állam nyelvét, és Bákóba került, méghozzá a belügy csapatához, a helyi Dinamohoz. Ahol úgy szerette és szerették, hogy tíz év után is alig akarták elengedni. Egykori társai közül ma már csak Nicolae Vătafu van életben, de bárahányszor visszatér a moldvai városba, a focibarátok szeretettel és lelkesedéssel fogadják. Feszes programja nem teszi lehetővé, hogy az idén is átugorjon a Kárpátok keleti oldalára, mert a marosvásárhelyi barátain kívül, az elkövetkezendő napokban a gyergyószentmiklósi és szovátai egykori tanítványai várják.
Kulcsár Andrea
