Vagy-Vagy: beszélgetés Perényi Balázs rendezővel

Október 27-én, vasárnap este 7 órától kerül sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának új ősbemutatójára a színház Underground termében. A Vagy-Vagy című, Perényi Balázs által rendezett produkció rendhagyóként jellemezhető, hiszen annak minden előadása más és más lesz, így bármelyik alkalom premierként is aposztrofálható: a színészek – a közönség alkotótársi részvételével – mindig más történetet hoznak létre és más végkifejlet felé viszik a cselekményt.

Ahogyan az előadás ismertetőjében áll: „Megszámlálhatatlan variáció. Adott az estéről-estére más és más közönség, aki választhat: történetet szőhet, figurákat választhat, és követhet, döntéseket hozhat, ha akar: az improvizáló színészekkel alkotja meg az aznap esti előadást”. A részletekről Perényi Balázzsal beszélgettünk.

– Az előadás egy hosszú improvizáció, amelyben nincsenek rögzített részek. Minden alkalommal létrejön egy jelenetfüzér, egy történet, amelynek a szereplői részben aznap este születnek a színpadon, részben pedig korábbi improvizációkból megformálódott figurák és viszonyok jelennek meg az előadásban. Van közöttük olyan, aki ebben a történetben már létező múlttal emlékekkel, környezettel, világgal rendelkezik, és van olyan, aki helyben kapcsolódik a történethez, színészi intuícióra lép be a cselekménybe. És ez is változik: minden este más lesz az, aki már meglévő szerepben improvizál és az is, aki új szerepben lép a játékba. Az előadásnak van egy moderátora, mert szeretnénk ha a közönség is alkotótárssá válna – nagyon jó lenne, ha a nézők nyitottan válaszolnának, bevonódnának a történetbe, és tényleg abba az irányba vezetnék azt, olyan helyzeteket hoznának létre, amelyek valóban érdeklik őket. Van amikor kérdezzük, és van amikor meg is szavaztatjuk őket arról, hogy mit szeretnének látni, vagy merre kanyarodjon a mi történetünk. Lesznek kilépések és nézőmegszólítások, elágazások. Az egész produkció a döntésekről szól, ezért adtuk neki a Vagy-Vagy címet. Ezeket a döntéseket részben a színészek hozzák meg, de vannak olyan döntési helyzetek is, amelyekre a néző ad választ. És ez utóbbi belső igazságát a színésznek kell megtalálnia.

– Rossz a párhuzam, de akkor mindez egy kicsit olyan, mint egy számítógépes játék, amelyben a karakter sorsát a játékos szabja meg, és lehet sokféle végkimenetele is egy történetnek?

– Szerintem jó a párhuzam. Ez egy történetlabirintus. Nem alapsztori van, hanem egy-két már meglévő szerep és a közöttük lévő viszony, valamint egy életprobléma, amin elindulunk. És ez is változik esténként. Olyan életproblémákat kerestünk, amelyek valódi dilemmahelyzeteket hoznak létre, valódi választásokat követelnek. Olyanokat, amelyek kapcsán tényleg valamerre indulnunk kell. Mindez nagyon meghatározóan a társulattal való közös gondolkodás és közös munka eredménye, ugyanis ezen előadás megalkotásában a szokásosnál még hangsúlyosabb a színész teremtő ereje, hiszen itt tényleg ő hozza létre a történetet. Ő alkotja meg.

– Amikor idejöttél, hoztál pár szituációt, és ezekből bontjátok ki majd a történetet, a végkifejlet pedig mindig az adott közönségtől és/vagy az adott szereposztástól függ?

– Igen. Két szereposztással játsszuk az előadást, két csoportban dolgozunk. Minden előadás más lesz, nem tud ugyanaz lenni. Annyira gazdag és változatos az élet, annyira különböző élethelyzeteket hoz, hogy egyszerűen nem lehet ugyanolyan. Ez a színházra is igaz, hiszen két előadás sohasem ugyanaz, de itt még a történet is változik.

– A színészek hogyan reagáltak erre a munkafolyamatra?

– Nagyon nyitottan, kíváncsian és érzékenyen. Az első időszakban az előadáshoz szükséges színészi működést jártuk körül és ebben kezdtünk otthonossá válni. Volt egy improvizációs tréning, ennek során jutottunk el az előadásformáig, illetve azokig a közös játékszabályokig, amelyekkel egymásra figyelve, egymásból építkezve lehet létrehozni emberi helyzeteket. És még csak ezek után lép be a közönség, mint harmadik alkotótárs. Rendkívül fontos a kíváncsiság és a bátorság, mert egyszerre dolgozik a színészekben a minél igényesebb fogalmazásra való vágy, a szakmai színészi igényesség, valamint a véletlenszerűség, a kockázatvállalás bátorsága. És ez egy komoly színészi kihívás.

A Tompa Miklós Társulat sajtóirodája
Az interjút lejegyezte: Kaáli Nagy Botond