Pál D. Attila: a reálisnál egy kicsivel magasabb célt kell kitűzni

Úgy érzi, szakmai szempontból jó irányba halad az intézmény. Épületének állaga viszont napról napra romlik, és az ígérgetéseken túl az illetékesek nem mozdítanak semmit. Az elmúlt két év pozitívumairól és negatívumairól beszélgettünk Pál D. Attilával, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatójával.

 – Két éve a színház kinevezett igazgatója. Mi az, amire elegendő volt ez az idő, és mi az, amire nem?

– Az, hogy mit sikerült megvalósítanom, nehéz nekem meghatározni, arról másnak kellene beszélnie. Egy dolog viszont biztos: nagyon élvezetes ezzel a lelkes csapattal dolgozni, színházat csinálni, vagy legalábbis próbálkozni. Szeretjük a munkánkat, érezzük a ránk háruló felelősség súlyát, és meggyőződésünk, hogy jó irányba haladunk. Az elmúlt két esztendő kudarca egyértelműen az épületünk renoválásához, pontosabban annak halogatásához fűződik. Amikor átvettem az intézmény vezetését már – vagy még? – nagyon közelinek tűnt. Azóta egyre csak távolodik, miközben mindenki, aki a döntéshozásban és végrehajtásban számít, szóban támogatásáról biztosít. Miközben lelkesen magyarázza, hogy mit miért nem lehet.

– Ugyan biza, miért nem lehet végre nekiállni a felújításnak?

– Az ingatlan tulajdonjogánál akadt el az ügy. Az épületegyüttesnek van két olyan kisebb része, amely 1990 után, hogy, hogy nem, nem tudom, de magánkézbe került. Az egyikben, az aluljáróban hajdanán virágüzlet, majd vendéglő, aztán játékbarlang működött. Jelenleg üresen áll. A másikban, az épület Luxor áruház felőli oldalán raktár működik. Ettől mindenki megborzad. Mert mi lesz abban az esetben, ha állami pénz megy ki a magántulajdon felújítására.

– Az aggályok érthetők. De gondolom, hogy a maszekok nem várják el, hogy az ő helyiségeiket is tegyék rendbe.

– Nem kérik, csakhogy vannak közös falak. Meg az egyiknek a plafonja hozzánk tartozik.

– Dehát a közös falnak nem kell mindkét oldalát újravakolni, szigetelni, festeni!

– Az illetékesek mégsem merik felvállalni, hisz azzal érvelnek, hogy egy fal leszigetelésével annak a túlsó oldalán lévő magánvállalkozónak is egyfajta szívességet teszel. Holott meggyőződésem szerint hasonló helyzet még rengeteg van az országban. Topográfusokkal keressük a megoldást, miként lehetne ezt a telekkönyvben is kibogozni. Meggyőződésem, hogy decemberig semmi nem mozdul az ügyben, de nagyon remélem, hogy a választások után újra lehet indítani a felelős politikusok és a művelődési tárca meg a fejlesztési minisztérium illetékeseinek az „ostromát”. A következő négy évben az illetékesek vagy fogják akarni a felújítást, vagy kénytelenek lesznek rá. Most is havonta bejárok mindkét helyre hogy napirenden tartsam a témát, ne engedjem, hogy megfeledkezzenek róla, de megvallom őszintén, kissé hit nélkül teszem meg a bukaresti utat. Egyelőre zsákutcában topogunk.

– Miből gondolja, hogy a kultuszminisztérium kénytelen lesz nekilátni a renoválásnak? Hisz a tető még nem omlik, és a vakolat sem hull.

– Hála Istennek meg az ötven évvel ezelőtti építőknek, nincsenek biztonsági gondok. Egy masszív épület, amely azonban ötven év után némi ráncfelvarrást igényel. Nem is kicsit. Maivá kell tenni. Az adottságok megvannak, csak anyagi áldozatra van szükség. Viszont ha sikerül, Marosvásárhely egyik gyöngyszeme lehet, amellyel az egész város büszkélkedhet. Talán azok is, akik ellenérzéssel viseltetnek a ferences kolostor helyébe felhúzott épület iránt.

– Egy ennél is égetőbb feladata a megromlott hangulat javítása volt. Ebben mennyire járt sikerrel?

– Szerintem egy jó színházban nehéz jó és békés hangulatról beszélni. Ez a szakma igényel némi egészséges feszültséget. Viszont az, amit célul tűztem ki, sikerült. Az emberek biztonságban és többé-kevésbé értékelve érzik magukat.

– Ez a biztonság nem vezethet egyfajta elkényelmesedéshez?

– Vezethet. Ezért is mondta egy intézményvezető kollégám azt, hogy aki jól akarja érezni magát a színházban, az ne foglalkozzon színházzal! Amúgy amikor a biztonságérzetről beszéltem, én arra céloztam, hogy a munkatársak már nem érzik azt a veszélyt, hogy valaki visszaél valamivel.

– Vezérigazgatóként mennyire tud nem belefolyni a két társulat műsorpolitikájába?

– Próbálok nem beleszólni.

– Javaslatokkal sem?

– Azokkal főként nem. Egyetlen dolgot szoktam kérni a művészeti igazgatóktól: hallgassanak meg engem is. Utána meg döntsenek úgy, ahogyan jónak látják. Én nagyon örülök annak, hogy nekem nem az a feladatom, hogy a társulatvezetőket utasítsam vagy irányítsam, hanem az, hogy biztosítsam a munkájukhoz való feltételeket.

– Mennyire elégedett az általuk kidolgozott műsorpolitikával?

– Viccesen mondhatnám, hogy az én színházi sznobizmusom eléggé magas szinten van. Ezért vannak dolgok, amelyeket szakmailag nagyon szeretek. Mint például a kis, intim térben történő kereső utakat. És vannak dolgok – szakmai- és közönségsikerek –, amelyekért hálásnak kell lennem. Büszke vagyok mindkét társulat munkájára!

– Nem érzi úgy, hogy az utóbbi húsz évben kissé elbillent az egyensúly a kísérleti színház irányába? Amiből, az átlagnézők szerint, egy Nemzeti Színházban lehetne kevesebb is.

– Egyáltalán. A Nemzeti Színház funkciójáról lehet reggeltől estig vagy estétől reggelig vitázni. Én például az alkotást tartom a legfontosabbnak, nem a kiszolgálást. De itt van például Az igazság gyertyái, egy olyan darab, amelyet a színházi formák keresésével nem lehet vádolni. Elismeri a szakma, szereti a közönség… Tökéletes egyensúlyt semmiként nem lehet teremteni. Az egyensúlyt az adja, hogy egyszer többlet születik ilyen előadásból, aztán többlet olyan előadásból. Én nem hiszek az aranyközépben. Ilyennel nem is találkoztam. Én az élő színházban hiszek. Úgy érzem, a közönség szeret minket, eljön a színházba, visszatér a nézőtérre – és mindezt a számok is igazolják.

– Előnyt vagy hátrányt jelent az, hogy nem a színi és nem a rendezői pályáról került a vezérigazgatói székbe?

– Azt hiszem, előnyt. Nemes Levente valamikor azt mondta, hogy minden ember egy színházban annyit ér, amennyit a következő előadásért megtesz. Hiszek a színházban, imádom a színházat, kacérkodtam is valamikor a színházcsinálással. Marosvásárhelyen kevesen tudják, hogy sok-sok évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön Bocsárdi László színészt szeretett volna faragni belőlem, de a lustaságommal ellenálltam.

– Az ideiglenesség, amely kezdetben mindössze néhány hónapot jelentett volna, és amely immár két évre nyúlt, nem emészti fel a tenni akarását, kedvét, energiáját? Már csak azért is, mert egy megbízott igazgatónak, akit bármikor le lehet cserélni egy másik ideiglenes vezetővel, nem lehetnek hosszú távú tervei.

– Hatvan naponta hosszabbítják a szerződésemet, ami egy vicc, de ezt is meg lehet szokni. Nos, ennek ellenére én tíz évre tervezek. Persze arra is fel vagyok készülve, hogy hat hónap múlva megköszönik a munkámat. Óriási hibának tartom, hogy ha nem közép- és hosszútávon gondolkodnék. Színházban nem lehet fél évben gondolkodni!

– A hosszú távú gondolkodáshoz és tervezéshez a minisztérium társít pénzt, paripát, fegyvert?

– A minimális szükségest. Jut a fizetésekre, víz-, gázszámlákra… Ez a bizonyos pénzösszeg megvan, a fegyvert és a paripát magunknak kell elővarázsolnunk.

– Darabok színpadra állításáról nem kellett lemondaniuk vagy szűkösebbre faragniuk a költségvetést?

– Az utóbbi két évben, nem. Én, aki soha nem ugrottam le, egy-egy produkció megvalósítását a bungee jumpinghoz hasonítanám: ha leléptél a platformról, nincs visszaút. A tapasztalat azt diktálja, hogy ha belősz a reálisnál egy kicsivel magasabb célt, azt meg tudod valósítani. Csak ehhez nagyot kell álmodnod. Menet közben kikerül annak, aminek ki kell kerülnie. A gyermekeimnek is azt mondtam: ha Párizst álmodod, biztos megkapod Kolozsvárt. Ha Kolozsvárt álmodod, megkapod Sepsiszentgyörgyöt vagy Gyergyószentmiklóst.