Fekszik a beteg a kórteremben. Nem tud átfordulni a hátáról az oldalára, annyira legyengült. Behozzák a vacsorát: egy darabka vaj, egy szelet felvágott, egy kockasajt. A kenyeret még a reggel kiosztották. Leteszik az éjjeli szekrényére. A betegnek még arra sincs ereje, hogy megforduljon, megnézze, mi a vacsora.
A beteglátogatási idő rég lejárt, ám elnézik a későn érkezőt, aki lopakodva megy fel a sokadik emeletre, a hozzátartozója kórtermébe. Megeteti. Megitatja. Felülteti, megmosdatja, megigazítja az ágyneműt. Mindezt nagylelkűen elnézik neki. Mert el kell nézniük. Éjjel két nővér, ápoló, vagy kisegítő személy tartózkodik az osztályon. Hétvégén egy. Huszonhat kórterem betegeit felügyelik. Egy-egy kórteremben öt-öt személy fekszik. Van, ki ellátja magát, eszik, iszik, mosdóra megy, vagy legalább felül az ágyán. Más, magatehetetlenül várja, vagy nem, hogy segítsen valaki. Rászorul mások segítségére. Embertelen állapot. Inkább nem szól, nem hív segítséget, mert megalázónak érzi, hogy a legelemibb szükségletét sem tudja segítség nélkül elvégezni.
Tüntetett a szakszervezet. Az alkalmazottak, bár ugyanannak az adminisztrációnak az alárendeltségébe tartoznak, hasonló munkát végeznek, mégis más-más nagyságrendű fizetést kapnak. Az intézmény fenntartója nem tud változtatni, nem áll módjában, törvény korlátozza.
Közben szenved a beteg, szenved a hozzátartozó, akinek nagyvonalúan elnézik, hogy napi két-három alkalommal beosonjon a kórterembe, megetesse a hozzátartozóját, megmosdassa, tisztába tegye. Közben ő is egyre fogy, kifárad, beleroskad.
Alkalmazni újabb szakembert nem lehet, de ha lehet se vállalja szívesen senki, hogy embert próbáló munkát végezzen, amiért meg sem fizetik úgy, ahogy azt kellene.
Nincs happy end.