Akinek a Víziboszorkány bebújt a bőre alá

Újabb egyéni esttel kápráztatta el a marosvásárhelyi (és nem csak) közönséget Meister Éva. A Nemzeti Színház Magyarországon élő egykori művésznője, aki 35 éve pódiumműsorokkal járja a Kárpát-medencét, és keresi fel a Nyugaton élő magyarságot, legutóbb a Kemény János Víziboszorkány című, Medgyessy Éva által színpadra alkalmazott monodrámájával aratott sikert.

– Miként jött szembe Meister Évával a Víziboszorkány? Azaz miért pont a Víziboszorkány és miért pont Meister Évával?

– Más esteken gondolkoztam, két monodrámán is. Az egyik egy doku-monodráma lett volna, annak már össze is állítottam a szövegét. Ilyen műfaj szerintem nincs is, én találtam ki. De nem volt rá támogató, pedig a magyarság 1945 és ’50 közötti sorsáról szólna, így hát még várat magára. A másikhoz dramaturgot kerestem, mert olyan nagy az anyag, amibe én már nem mertem belevágni. Medgyessy Évával régebbről vagyunk kapcsolatban. Pár évvel ezelőtt elküldte egyik verses összeállítását, a helikonisták istenes verseiből, Kegyelem címmel, hogy csináljak vele, amit jónak látok. Aztán Kovács Nóri énekesnőt, Ilyés Szabó Anna előadóművészt és Pelsőczy Laszló színművészt felkértük, örömmel elvállalták. Az Ars Sacra Fesztivál meghívására bemutattuk Budapesten, zsúfolt házzal, a Keresztelő Szent János Plébánia Kultúrközpontban, óriási sikerrel. Így kezdődött Évával az együttműködés. Megkérdeztem, hogy esetleg tudna-e segíteni a monodráma megírásában, amit meg szerettem volna csinálni. Azt válaszolta, hogy azt nem vállalja, de számomra van egy meglepetése… Aztán 2022 vége felé előrukkolt a Víziboszorkány ötletével. Kemény János születésének 120 éves évfordulójára egyik unokája,  Kemény Endre, Kemény Árpád fia, az alapítványával egy ünnepséget támogatott a nagyapja emlékére. Éva 10 évet működött együtt Endrével, a helikonista költőkre emlékezve. Erre az ünnepre kértek fel, hogy megcsinálnám-e a készülő monodrámát. Nos, akkor újraolvastam a Víziboszorkányt, mert az ember fiatalon sok mindent olvas, de az akkor volt. Rég volt. Éva úgy két-három hónap múlva elküldte az elkészült monodrámát. Ahogy elolvastam, tudtam, éreztem, hogy ez tényleg nekem íródott, és tényleg meglepetés! Nyolc hónapot készültem rá, beleértve a regény elolvasása utáni időszakot is, mert nem engedett. Bebújik a bőröd alá, a lelkedbe, és nem ereszt. Naponta arra gondolsz. Látod magad előtt… Én legalábbis ilyen vizuális típus is vagyok. És hogy miért Meister Éva? Valószínű, hogy Medgyessy Éva nem látott más színésznőt benne, mert akkor őt kérte volna fel. Hát, így történt, hogy Jolkával ketten evezünk képzeletbeli folyókon, amíg lehet.

– Mennyire volt könnyű – vagy nehéz – azonosulni egy olyan Jolkával, akiről nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy pozitív vagy negatív hős?

– A nyolc hónap áldatlan körülmények közötti próbáim során sokszor a kétségbeesés partján jártam. Mindennap nem lehetett két próbát tartani, mint az a színházban szokás, de még egyet sem mindig. A könyvtárban kaptam egy termet, amit mások is használtak. Nem könnyű saját magad rendezni, sőt, kimondottan bosszantó is tud lenni. Egymagad szenveded végig a próbafolyamatot, külső szem nélkül. Ilyenbe nem is nagyon mernek a színészek belevágni. Ahhoz elég bolondnak kell lenni. Egy pódiumest teljesen más. Szóval,  sokszor szidtam magam, hogy mi a fenéért kezdtem bele, hogy miért akarom az eddigi sikereimet lenullázni? Sírtam, nem egyszer, rémálmaim voltak, s úgy minden, ami lenni szokott az alkotás folyamatában. Szóval nőként bevallom férfiasan: féltem. De Jolka fogta a kezem. Szerintem a lelke itt kóborolt. Lejött a Havasról az Alföldre, s őrködik az előadás felett. Az ilyen összetett figura hálás szerep! Ez kíván munkát, gondolkodást. Ezt szereti a közönség, mert egyik érzésből a másikba kerül általa. Az ilyen karakterek okoznak igazi katarzist. És hát miért másért is menne a nagyérdemű színházba, mint abbéli vágyában, hogy megtisztuljon. Hogy más életében, örömében, tragédiájában önmagát lássa, hogy az életére választ, esetleg gyógyírt találjon! A Víziboszorkány ezekből az érzelmekből bőven nyújt. Ő egy jellegzetes, erős, kemény erdélyi asszony, akit megedzettek a havasi körülmények, a munka, a tragédiák, de nem adja fel! Mi tagadás, kicsit magamat is látom benne. Egy nagyon komplex személyiség. Éva még egyéb szálakat is vitt bele, mint ami a regényben van, s ettől dramaturgiailag is óriási fejlődésen megy keresztül, még gazdagabb lett a színpadi figura. Mint az egyetlen „tutajos fehérnép” a monarchia területén, a több száz éves tutajozás történetében, aki úgy 300 főnek, magyaroknak, románoknak adott munkát, és mint a fakereskedelem és hangszergyártás területén tevékenykedő vállalkozó abszolút pozitív figura. A családjával, illetve néhányukkal szemben, akik kihasználták, azokkal szemben negatív figura. Talán ez érződik a mai napig a leginkább a leszármazottaknál is, akik nem mind ismerik egymást… S mivel én is erdélyi lelkületű ember vagyok, közel éreztem magam Jolka küzdelmeihez, az őszinteségéhez, az egyenességéhez, de megértettem a „csak azért is!” dacosságát is. Tehát magát a karaktert látni, érezni nem volt nagyon nehéz. Megjeleníteni, létrehozni, fejlődési ívét végigvezetni a történet során, korokon és fontos  történelmi  pillanatokon át, és ezzel a nagyon összetett női karakterrel meghódítani a nézőket, belopni a szívükbe Jolkát mindenestől, pozitív, negatív tulajdonságaival együtt – na, ez volt a nehéz. De az előadás sikerei bizonyítják, hogy nem volt hiábavaló a sok gyötrődés, munka. Nyolc előadásom volt eddig, amit körülbelül ezerháromszáz ember látott. Egy utazó színész számára ez szép szám. És nem utolsó sorban nagy öröm is, hogy  Kemény János nevéről és munkásságáról lekerül a feledés fátyla. Jártam már vele Magyarországon kívül, a Partiumban Szatmárnémetiben, a Kultúra napjára, Kárpátalján, a Költészet napjára Beregszászon, a Nemzeti Színházban, majd Munkácson, és most Székelyföldön, Mikházán.

– Hogyan fogadták az előadást Magyarországon, ahol a földrajzi-, történelmi-, illetve szövegkörnyezet részben idegennek is tűnhet?

– Kemény Endre alapítványa felvállalt három előadást. Tulajdonképpen erre a három előadásra csináltam meg. Mert milyen egy megszállott színész, ugyebár… A tavaly szeptember 9-én volt a bemutató Budapesten, a MOM Kulturális Központban, ahol a 180 szék mellé még vagy százat le kellett tenni, ajtókat kinyitni, s a folyosón is székek voltak. Óriási siker volt! Állva vastapsoltak hosszú-hosszú perceken át. Én megsemmisülve álltam a színpadon, és nem jött, hogy elhiggyem. Ott voltak Kemény János és a Víziboszorkány leszármazottai is. A Jolka kitalált név. A Víziboszorkány igazi neve: zilahi Éltető Józsefné nagyváradi Csukáth Karolina, és Régenben van eltemetve. Magyarországon is élnek leszármazottai. A bemutató igazi ünnep volt! János bácsi és Karolina is bizonyára boldogok… Aztán, hogy egy előadásban mennyire számít a földrajzi elhelyezkedése a történetnek, nem tudom, azt tudom, hogy a Magyar Királyság területe egységes volt. A Monarchia idején is az volt. S mivel az Alföldön is játszódik, nem csak a Havason, ezért az alföldi emberekhez is közel áll. És emiatt is, meg a bemutatott sors miatt is azt látom, hogy a történelmi, földrajzi és nyelvi tényezők ellenére Magyarországon ugyanakkora sikere van, mint a Partiumban, Kárpátalján vagy Székelyföldön. Ahol eddig bemutattam, mindenhol állva tapsokkal, vastapsokkal fogadták. Nagy örömömre az előadás bekerült a Déryné programba is, és voltak már előadások a program támogatásával. Teltházakkal.

– Nem egyszerű feladat ugyanabban a darabban rendezni és játszani. Miért választja ezt a formát?

Amikor a betiltott marosvásárhelyi író férjemmel, Molnár H. Lajossal és másfél éves Magor kisfiammal négy év zaklatás után 1987 nyarán megszöktünk, nekem a színház mint létforma megszűnt. Csakhogy én az a színészfajta vagyok, aki nem adja fel. Diákkoromban erre az útra tett rá a Nagy Rendező, és én a Tőle kapott talentumokat nem áshattam el, ha már megajándékozott velük. A legnagyobb megaláztatások közepette sem veszítettem el a nemzet és a kultúránk iránti hitemet, hűségemet. Ez visz engem a mai napig, pedig 68 évesen nem leányálom vonatozni tizenórákat, cipelni a bőröndöt, benne a díszletet, kelléket, jelmezt, majd előadás, és utána ugyanez visszafelé. Aztán 1989-ben a férjemmel összeállítottunk egy egyéni estet, kortárs erdélyi költők verseiből és erdélyi táncházzenéből Csöndes kiáltvány a vesztesekért címmel, ami az erdélyi magyarság kisemmizettségéről, megaláztatásáról, szenvedéséről, elűzéséről szól, így a mi sorsunkról is. Aztán Lajos megírta az első magyarországi könyvét Levelek a hazából a honba címmel, és elindultunk a megyében könyvtárakba, kultúrházakba könyvbemutatókra, amikhez csatoltuk a pódiumműsoromat. A bemutató után egy évre megszületett Boglárka lányom, s rá  két évre meghívott a Csoóri Sándor vezette Magyarok Világszövetsége több németországi turnéra, felkéréseket kaptunk más megyékből is. Így indult. S mindenfelé vittük magunkkal a két gyermekünket is, mert nem volt kire hagyjuk őket. Majd következett a Kocsis-monodráma, az Árva Bethlen Kata, amit szintén egymagam rendeztem, játsztam, senki nem segített. Huszonhárom évet játszottam, száznál is több előadásom volt belőle. Olthévízen kezdtem 1999-ben és Gyulafehérváron zártam a sorozatot 2022-ben. Közben cipeltem a kelléket, jelmezt szerte a Kárpát-medencében. Aztán jöttek sorra az egyéni pódiumestek, szám szerint tizenkilenc készült el. Nemzeti ünnep- és gyásznapokra, zenekedvelőknek sanzonest, Cseh Tamás-dalok stb. És így jutottam el a Víziboszorkányig. Ezzel húszra emelkedett az estjeim száma, s az évek száma idén 35 évre, 1989-től. Közben 2007-ben elváltunk, majd Lajos 2016-ban elhunyt. Szóval, a megváltozott színészi létem, a nyughatatlan alkotói szenvedélyem, a hitem és hűségem, elhivatottságom és konokságom hozta magával ezt a „formát”.

– Abban reménykedtünk, hogy haza is hozhatja Jolkát Szászrégenbe, Maroshévízre, de főként Marosvásárhelyre…

– Sajnos a marosvásárhelyi illetékesek nem kapkodnak két kézzel a három marosvásárhelyi – Kemény János, Medgyessy Éva és jómagam – alkotása után. Sőt, se a környéken egy leszármazott polgármester Jolkáért, se a nemesi családok Kemény Jánosért. Magamról nem beszélek, mert ez ennél a pontnál sem rólam szól. Szóval, a nézők reakciója, fogadtatása között nincs különbség: mindenhol imádják. Hála a Jóistennek!  Ahogyan legutóbb a Csűrszínházi Fesztiválon, Mikházán is. A kultúrház zsúfolásig megtelt a 34 fokos kánikulában, és, kánikula ide vagy oda, tapsvihar lett a vége.