Búcsú a Mestertől

Az utóbbi hetekben gyakran eszembe jutott id. Ördögh Attila, volt labdarúgóedzőm az ASA ifjúsági (junior) csapatától. Régóta betegeskedett, jóformán ki sem járt a lakásukból. Évekkel ezelőtt édesapámmal rendszeresen találkoztunk vele a Tudor negyedbeli Dacia üzlet előtt, ahogy ráérősen, nyugodt, kimért léptekkel sétált és közben a pipáját szívta. A dohányfüstjéről már elég távolról érezni lehetett, hogy ott jár a közelben. Ilyenkor megálltunk és édesapámmal együtt, hármasban barátságosan elbeszélgettünk. Mindig nagy tisztelettel és őszinte elismeréssel néztem fel rá. Aztán többé nem tűnt fel, a pipafüstjét sem éreztük a környéken.

Olyan megérzésem volt a napokban, hogy többé nem fogom látni, nem fogok vele találkozni. Gondolatban, lélekben elbúcsúztam tőle. Július 29- én, hétfőn este megdöbbenéssel olvastam a kisebbik fia által megosztott gyászjelentést, miszerint az ASA volt edzője, 2024. július 28án, életének 84. évében elhunyt.

Rosszul esett, mélyen megérintett a szomorú hír. Kiváló Ember és nagyszerű Edző, Pedagógus volt. Annak idején, Ő mondta serdülőkorú labdarúgócsapatunkról, hogy köztünk öt született tehetség és hat jó futballista van. Én az utóbbiakhoz tartoztam. Délelőttönként külön is foglalkozott velem, egyéni edzéseket tartott nekem. Különösen a távoli kapura rúgásokat és a szélről való gyors beíveléseket, centerezéseket gyakoroltatta. Attila bácsi nagyra értékelt minket, szeretett velünk dolgozni. Mi is nagyon szerettük Őt, az edzésmódszereit, rendkívüli tudását, emberi tartását.

Az ASA felnőtt A divíziós Aranycsapatának Ő volt a másodedzője, majd későbbi vezetőedzője. Onnan került hozzánk, az ASA Gyermek- és Ifjúsági Központjának vezetőjeként. Egy verőfényes őszi délután azt mondta a szüleimnek, amikor kilátogattak egy edzésünkre a Víkendtelepre, hogy valami hihetetlen őserő van bennem. Látszik, hogy gyermekkoromban a természetben nőttem fel, mert duzzadok az erőtől, mint egy elefántbébi.

Emlékszem, egy alkalommal Maroshévízen játszottunk bajnoki mérkőzést. Nem voltam a legjobb formában, ezért Attila bácsi nem tett be a kezdőcsapatba. A kispadon foglaltam helyet, de mérges lettem, izzott bennem a bizonyítási vágy, a csak azért is megmutatom elszántság. Aztán a második félidő közepe táján Attila bácsi pályára küldött és rövid időn belül, olyan 18-20 méterre a kaputól, bal lábbal hatalmas gólt rúgtam, fel a vinklibe. Megnyertük a mérkőzést, majd az öltözőben Attila bácsi odajött hozzám és gratulált. „Láttam a szemedben a tüzet, a mérget, hogy mindenre képes vagy, csak hogy játszhass. Ezért küldtelek pályára, hogy bizonyíts, elsősorban önmagadnak” – mondta. Megköszöntem a bizalmat, azt hogy hitt bennem végig.

Ezzel az írással, visszaemlékezéssel búcsúzom el Ördögh Attila kiváló edzőtől, a Mestertől, a nagyszerű Embertől. Hálásan köszönök Neki mindent, életem egyik legboldogabb időszakát, a tanítását és végtelen szeretetét.

Nyugodjon békében!