Bölöni DomokosLajibá elindul a bankárhoz, pedig immá’ dé’ré jár az üdő. „Ejisze csak otthon kapom, mer’ ő es örökkétig forog, mind a böndőfitty a feredőbe’. Hátha ad vajegy lejt, met egyebütt immá próbálkoztam eleget.
Ojan ihatnék jöve réám, hogy háború lesz.
Aszongyák, megindul a nyári influmáció, s akkó’ meg is feslünk az adósságtól, me’t egy tyúk lesz 500 lej.”
„Mennyen hamar, Lajibá, me’t ha a bankár eszik, hamar az étel után le es fekszik, s osztán a dergetés héjába való lesz!”
Lajibá elmenyen nagy hórihorgas testével, mind az élet árnyéka, s ahogy a bank elé ér, ő oda bé, s már kérdi a künnülő titkártól, vajon itthon-é a bankár úr.
Aszondi a titkár: „Nem mondom meg, hogy itthon, me’t aluszik, s megparancsolta, hogy akárki jár, ne kőccsem fel. Hát maga ki?”
„Má mind én-e? Az Istennek a sógora vagyok, s eresszen bé, me’t feltétlenül beszélni akarok az úrral.”
A titkár köhécsel, facsarja a fejit, s aszondja, nem érti.
„Hát mondtam, ki vagyok, immá eresszen bé, ne furfangoskoggyék.”
Mit vót mit tenni, a titkár bé az úrhoz. „Egy ember van künn, béeresszem-e, metaszongya, hogy az Isten sógora, s nem akar semmiként elmenni, sürgősen beszélni akar magával.”
„No hát még ojan embert nem láttam, aki az Isten sógora legyen. Ereszd be rögtön, hadd lássam!”
Lajibá bé.
„Mit akarsz?”
„Adjon nekem 10 ezer lejt kőcsön, osztán kamatostól megadom.”
„A mán igen sok, hajja. De megkapja, ha bizonyittya, hogy maga sógora az Istennek, sőt még kamatot se kérek róla.”
„No hát meg is mondom. Apósomnak vót két leánya. Két szép mákvirág, akiknek kopott szépsége lerítt az arcikról. Egyik vót Lina, a másik Ámélija. Linát, a fiatalabbikot, aki 30 esztendős vót, elvettem én, s a másikat, ki vaj’ hattal üdősebb vót, elvette az Isten.
De immán a Sógor Úrnak meg es gyűl a baja vele… Me’t az enyim es ingemet mindenemből kivetkeztetett… S osztán az alma nem esik messze a fájától. Őkelme es megkaphassa, isze’ mind a kettőt egy bordába szőtték. No, adja-é azt a kicsi pénzt?!”
*
Nem tudni, kapott-e kölcsönt Laji bá, de azt igen, hogy a korcsomában egy kerek hétig, ami őkelménél tizenhárom és fél nap, ki nem merült a hitele.
(A Csiki Néplap nyomán)
(Fotó: A kávé, János bácsi, Székelydálya 2008, Sándor-Tóth Zsuzsanna)
