A derű mint milyen

Mint olyan. Hát, komor, mogorva férfiú volt Orbán, épp mint a Petőfi részeges hőse –, neki is vidám hajnal pirult az orrán; azon kívül aztán az égvilágán semmi vidámság nem jellemezte szegényt. Rengeteget idegeskedett, cigarettázott és –, de ezt az orra is jelezte. Mindig fájtatta a gyomrát. Mindenképpen próbált megszabadulni a fájdalomtól, de az úgy belékapaszkodott, mint a kutya bundájába a bogáncs –, hiába szedett mindenféle tablettát, hiába ivott százféle teát, mézes pálinkákat, miegymást, egyre jobban sajgott a gyomra, és egyre komorabb, mogorvább, rosszkedvűbb lett. Egy szép téli estén aztán csak minden előzetes bejelentés nélkül elájult, majd, amint magához térítették, rögtön vért hányt, kismosdótálnyit.

Szerencséjére épp a közelben portyázott egy mentőkocsi, és nagyon rövid idő alatt beszállította. Az intenzív osztályon, a gyors és szakszerű beavatkozásnak köszönhetően, reggelre már valamelyest javult az állapota, persze, vért is kapott s egyéb erősítőket. Ő maga ezekről nem nagyon tudott, és ezért annál nagyobb volt a meglepetése, amikor reggelre kelve semmiféle fájdalmat nem érzett.

Egész egyszerűen eltűnt az a gonosz, maró valami, az a fránya kutya a gyomrából. Orbán egy ideig titkolta, a vizitkor sem merte mondani, nehogy még hirtelen hazaküldjék, s ott újra elölről kezdődjék az egész, mindig csak azt mondta halk, elhaló hangon, hogy valamivel már mintha jobban volna, ám amint elhaladt a vizitáló fehér köpenyesek csoportja, Orbán, mintha a kismanó bújt volna belé, folyton viccelődött, tréfálkozott, furcsamód addigi. szerinte csupa gond, csupa jaj stb. életének olyan vidám epizódjait tudta felidézni, amelyekről maga sem sejtette addig, hogy egyáltalán voltak, betegtársai meg annyira élvezték előadásmódját, hogy azt se bánták, ha minden újabb kacagásnál könyörtelenül belenyilallik operált sebükbe a fájdalom.

Így szórakozott három napig az intenzív osztályon Orbán, anélkül, hogy bármilyen kis fájdalma lett volna. Sokáig azonban nem titkolózhatott; kitűnő állapotát a vérnyomás, a vérkép stb. is jelezte, hát még a röntgenkészülék: nyomát se mutatta fekélynek. Bizonyára egy ér pattant meg ott bent, gondolták, hiszen fát rakott a balesetet megelőző napokon, meg aztán aszpirint is szedett rendszeresen, mert félt a haláltól, azt olvasta valahol, hogy az aszpirinkúra jó az infarktus ellen. Nohát, summa summárum, a férfiút még tartották néhány napig a sebészeten – ha csak csöppnyi vér is megjelenik a székletében, rögtön kés alá kerül! –, ám ott is majd megbolondította az itt már valóban gyógyulófélben levő betegeket (véletlenül csupa ilyen közé került): állandóan tréfált, murizott, már az orvosokkal is, úgyhogy nemsokára annak rendje és módja szerint kiadták az útját. A maga lábán ment haza.

Hanem még hazatérte előtt, diétás utasításait magyarázva, a főorvos egy kivágott újságcikket tett Orbán elé. „Ezt magának adom – mondta. – Ennél jobbat magának nem ajánlhatok.”

A cikkben ez állt: „Dr. Jay M. Weiss, a New York-i Rockefeller egyetem kutatója arra a megállapításra jutott, hogy a gyomorfekély egyik elsőrendű gyógyszere a derűs, barátságos légkör. A megállapítás egyébként nem is egészen új, Selye János világhírű tudós, a stressz felfedezője már 1938-ban kimutatta, hogy a szüntelen stresszállapot gyomorfekélyt okozhat. Jay M. Weiss most hosszas kutatások után igazolja, hogy a stresszkeltő, idegesítő környezet és az állandó zaklatottság nagymértékben hozzájárul a gyomorfekély súlyosbodásához. Ugyanakkor a gyöngéd, figyelmes, barátságos környezet hatására a betegség kifejlődése teljességgel megállhat”.

Orbán a főorvosra mosolygott, megköszönte a cikket és a gondoskodást, aztán komor képpel távozott.

A fene tudja, miért, mihelyt kitette a lábát a kórház kapuján, egyszerre minden jókedve elpárolgott. Miért? Miért. Igaz, hogy nem fáj már a gyomra, de mi röhögnivaló van ezen? És otthon – otthon a sok munka, a gond, a… Hát kire mosolyogjon ő? A családjára? Azt fogják hinni, meghibbant egy kicsit, odalesz a maradék tekintélye. Az asszonynak egyébként sincs egy csöpp humorérzéke sem; legfeljebb ezután mosolyogva gombolja le a fizetését, és – diéta okán – sem cigarettára, sem piára árva fityinget nem juttat. Meccsre sem –, hiszen ott szurkolni kell, üvöltözni, csürhézni stb. –, na, az is kész rizikófaktor… Hát hol mosolyogjon ő? A tévé előtt? Ha a munkahelyén elkezd erre meg amarra vigyorogni, azt hiszik, begurult, vagy nagyon jól megy neki, és így is, amúgy is – kölcsön fognak kérni. Aki pedig kölcsönkér, az nem hiszi el, hogy Orbán nem azért mosolyog, mert megütötte a főnyereményt, vagy mert megütötte az anyósát a guta, hanem csak úgy, izéből né… Hogy mert éppen kigyógyult a fekélye.

Ha meg pláne a főnökével vigyorog szembe, az totál katasztrófa. Eddig is gyanús volt a képe – illetve az orra –, ám mogorvasága mindig álcázta némileg e „vidámságot”; ha most jámborul elhúzza a száját – „Egészséget, főnök elvtárs!” –, mit gondol őróla ez a komoly, mindig gondterhelt ember, akinek a vállát egy egész vállalat (minden problémája) nyomja? Ha ő, Orbán, bárgyún és ártatlanul, csak úgy né, terápiásan, ugyebár, ráveti angyali mosolyát, mint Svejk közlegény a szeretett Lukás főhadnagyra… Rossz rágondolni is.

Így aztán – derű ide, terápia oda – Orbán olyan vészjósló képpel állított haza a kórházból, hogy a háza népe mukkanni sem mert. Felesége azonnal eléje tette a cigarettát, kávét főzött, s a hazatérés örömére – meg azért is, hogy az ura ne dorgálja nagyon meg, amiért egész idő alatt csak egyszer kereste fel a kórházban, a lakást is elhanyagolta, minden tárgy a hegyén-hátán, olyan a rendetlenség, mintha forgatókönyv szerint rendezték volna ilyen „művészire” –, elővette a dugipiát, a háziszőttes szilvasprayt, és – minden ment tovább, mint a karikacsapás.

Egy hét múlva Orbán visszament a kórházba. Arra kérte a főorvost, műtsék meg. Műtsék meg, mert az előírt gyógymódot nem tudja vállalni.

A képe, amely egy álló hétig egyáltalán nem mosolygott, most teljes összhangot mutatott az orrával. Az egész emberből töményen sugárzott a derű, az orvosi tudományba vetett határtalan bizalom – és a pálinkaszag.

Nosza, befektették, újra kivizsgálták – és, mit ad az Isten, megint megúszta!… (Legnagyobb bánatára, persze.)

„Olyan a gyomra, mint egy… mint egy… lónak! – kacagta a doki. – Ehetik akár patkószeget is, kutya baja.”

Szegény Orbán vigasztalhatatlan volt. Zokogva távozott a kórházból.