Két fél-kiegészítés Kuti Márta gondolataihoz

Régóta hiányoltam a marosvásárhelyi médiából azt a lehetőséget, amikor egy-egy felvetett témával kapcsolatosan szakavatottak vagy nagyon amatőrök leírhatják észrevételeiket. Ezt az adott helyzetet használom ki…

Kuti Márta hiteles emlékezéséhez és jogos felháborodásához két megjegyzéssel, kiegészítéssel szólok hozzá. Elsőként nehezményezi a megemlékezések úgymond politikai hangulatba való átcsapódását. Részben érthető, hiszen nagyrészt jelenkori politikusok kapnak szót a Székely Vértanúk emlékoszlopa előtt, és ők azért nem igazán történészek (talán a polgármester úr kivétel). Elfogadom Kuti Márta megállapításait, de egy régebbi esemény felemlegetésével reagálok első felvetésére, hiszen nemsokára két évtizedes történet, s lassan a feledés homályába kerül.

2004 tavaszán fedeztük fel a székely vértanúk kivégzésének majdnem kerek évfordulóját, ekkor volt a 150-ik március 10-edike. Vártemplomi gyülekezetként úgy éreztük, ünnepélyesen illene megemlékezni, mert bágyi Török János kollégiumi vallástanár egyes feljegyzések szerint gyülekezeti elöljáró, presbiter volt. A vártemplomi előkészületet felkarolta a székely vértanúkét utódiskolája: Bolyai Farkas Líceum és Református Kollégium, valamint a három kivégzett mindenik szülőfaluja. 2004. március 10-én (úgy emlékszem, szerdai napra esett) ünnepi istentiszteletet tartottunk a Vártemplomban, tele templomban hirdette az Igét Tőkés László püspök, majd a gyülekezet és a két iskola diákjaival végigvonultunk azon az úton, amelyen pontosan 150 évvel azelőtt vitték őket a vár börtönéből a Postarétre, és 1854-ben szigorúan megtiltották a kollégium diákjainak kedvenc tanáruk vesztőhelyre való elkísérését.

A Postaréten álló emlékoszlopnál koszorúzott az egyház (Vártemplom presbitériuma), a két iskola (Bálint István és Székely Emese igazgatók), Bágy küldöttsége (Török János szülőfalujából), firtosmartonosiak (Gálffy Mihály szülőfaluja) és a háromszéki Orbaitelekről jelenlévők (Horváth Károly szülőfaluja).

Megjegyzés: a szervezők nem egyeztek bele, hogy a politikum is velünk együtt koszorúzzon, végül az RMDSZ részéről Dávid Csaba városi elnök hozott koszorút, aki akkor vártemplomi presbiter is volt, valamint a MPP részéről Tőkés László, aki éppen igehirdetőként volt jelen.  Mi akkor úgy éreztük, ez volt az utolsó politikamentes megemlékezés a Székely Vértanúk emlékművénél. Egyébként Izsák Balázs SZNT elnök is egykor megjegyezte, ez a 150-ik évfordulós megemlékezés adta az ötletet a Székely Szabadság Napjának március 10-iki meghirdetéséhez.

Kuti Márta másik felháborodott megjegyzése a táncos megemlékezésről szól. Családi (illetve unokai) elfoglaltság miatt március15-én csak a Petőfi-szobor melletti megemlékezésen vehettem részt (nagyon színvonalas és szép volt). Lelkipásztorként is végiggondoltam városunk igényes és nagy tudású publicistájának megjegyzését, és itt lenne két (magán)véleményem. Március 15-e még Petőfiékről szó, az ifjúság bátor, forradalmi tavaszáról, ahol a fiatal rügyekkel együtt a szabadság vágya robbant ki. Itt, szerintem, még lehet táncolni és énekelni. Azon kívül, a tánc, mint a hét művészet egyike, művészi lehetőség öröm és bánat, vidámság és fájdalom zenés-mozgásos kifejezésére.  Magától értetődő, a csindaratta táncok jelenléte nem méltó március 15-éhez, de engem egy igazi férfias verbunk arra emlékeztet, hogy Kossuth honvéd katonáiban mennyi virtus és tartás volt.

Bereczky Sándor